A boldogságos (Makszimovics) Szent János 1896-ban született a Harkovi Kormányzóság Adamovka falvában nemesi családban. A keresztségben a Mihály nevet kapta. A leendő főpap előbb a poltavai katonai középiskolában, majd a Harkovi Egyetem Jogi Karán tanult. A cári Orosz Birodalom összeomlása és a kommunista hatalomátvétel meggyőzte őt arról, hogy csak az Istenbe vetett hit óvhat meg minket a démoni erők csapdáitól. Mihály úgy döntött, hogy megtagadja evilág hiábavalóságát és teljesen Isten szolgálatának szenteli életét.
A vörös terror idején (1921) a Makszimovics család Belgrádba menekült. Mihály itt elvégezte a teológiai kart, majd a Milkovó monostorba ment, ahol addigra már húsz szerb és orosz szerzetesből álló, a szerzetesi életszabályzatot szigorúan követő közösség jött létre. 1926-ban Antonij Hrapovickij (1863-1936), az Oroszországon Kívüli Orosz Ortodox Egyház (ROCOR) vezető metropolitája, a forradalmi megrázkódtatások idején emigrált tekintélyes főpap, rokona Tobolszki (Makszimovics) Szent János (június 10.) tiszteletére János néven szerzetessé nyírta.
A fiatal szerzetes hamarosan a bitolai szerb egyházi szeminárium nevelője és tanára lett. Aszketikus élete és atyai gondoskodása mély hatással volt a tanulókra. Miután körbejárta a hálótermeket, Szent János egész éjszakát imádkozással töltötte, csupán egy vagy két órát aludt a székében vagy a földön. Később maga is elismerte, hogy szerzetessé nyírása után többé soha nem aludt ágyban. Naponta csak egyszer étkezett, nem sokkal éjfél előtt. A Nagy Böjt idején Szent János csupán megszentelt kenyeret fogyasztott, az első és az utolsó héten pedig teljesen tartózkodott az ételtől. Csütörtöktől kezdve készült a vasárnapi Szent Liturgiára, ezért alig evett valamit. Amikor imádkozott, úgy tűnt, hogy a mellette álló Krisztushoz vagy a szentekhez szól, amikor pedig kilépett az oltárból, arca tündökölt.
Az egyházmegyét vezető Velimirovics Miklós püspök gyakran kereste fel Szent Jánost és így beszélt róla: „Isten Angyala ő emberi képmásban”. Szent János a legszorosabb baráti kapcsolatot ápolt Jusztin Popovics atyával is, aki szemináriumi kollégája volt.
1934-ben Szent Jánost akarata ellenére püspökké szentelik és Sanghajba küldik, ahol teljesen a nagyszámú orosz emigráció támogatásának és vigasztalásának szenteli magát. Azzal kezdte, hogy megbékéltette a különféle joghatósági vitákba merülő különböző nemzetiségű megosztott ortodoxokat és megszervezte a legszegényebbek segítését. Rendszeresen járta a sanghaji utcákat és gyűjtötte a beteg és árva gyerekeket, nem téve különbséget az oroszok és a kínaiak között.
A püspök árvaházat alapított, amelynek védőszentjéül Zandoszki Szent Tyihont választotta. Kezdetben csupán nyolc gyermeket gondoztak, de végül a számuk háromezer ötszázra emelkedett.
Nagyszámú lelkipásztori elfoglaltsága ellenére Szent János nem hagyott fel az aszketikus küzdelemmel, hanem még fokozta azt: minden nap Szent Liturgiát tartott. A lábai kisebesedtek, de visszautasította az operációt. Amikor végül a hívők kérésére hagyta magát megoperálni, még aznap este visszatért a templomba és megtartotta a Virrasztó Istentiszteletet a Keresztfelmagasztalás ünnepének előestéjén.
A szent megelégedett a legszerényebb ruházattal és csupán egy könnyű szandált viselt. De nem egyszer előfordult, hogy még azt is odaadta a szegényeknek, és akkor mezítláb érkezett a templomba, amin sokan megütköztek. A régi atyák küzdelméhez hasonló küzdelemben és szigorúságban szolgálván az Urat, Szent János elnyerte a jövőbelátás adományát, amivel nagy bölcsességgel a hívők tanítása és a lelkek üdvözítése érdekében élt.
A nap nagy részét a betegek látogatásával töltötte. Elvitte nekik a Szent Adományokat, mivel tudta, nagy vigasztalást jelent a betegeknek. Szent János nem vetette meg sem a foglyokat, sem a lelkibetegeket, akik nyugodtan és derűvel fogadták a szent főpapot, figyelmesen hallgatták szavait.
A japán megszállás idején, amikor a sanghaji orosz kolónia léte állandó veszélyben volt, Szent János életét kockáztatva folytatta tevékenységét, látogatta lelki gyermekeit még éjszaka, a város legveszélyesebb negyedeiben is. A moszkvai patriarchátus híreszteléseivel ellentétben Szent János sohasem kommemorálta a szergianista gyülekezet „pátriárkáját”. A kommunisták 1949-es hatalomra jutása után ötezer orosz emigránst evakuáltak az egyik Fülöp-szigetekhez tartozó szigetre, ahol gyakori volt a tájfun-veszély. Az orosz menekültek huszonhét hónapos itt léte alatt táborukat Szent János imái által elkerülték az elemi csapások. Távozásuk után a tábort egy rettenetes tájfun söpörte el.
A fáradhatatlan lelkipásztor Washingtonban elnyerte az amerikai hatóságok engedélyét, hogy a sanghaji menekültek az USA-ba költözhessenek. Szent János továbbra is nagy szegénységben élt, de magára vállalta az orosz kolónia helyzetének elrendezését. Két évvel később a ROCOR Szent Szinódusa Szent Jánosnak érseki címet adományozott. Kezdetben székhelye Párizsban, majd Brüsszelben volt. Szent János nem korlátozta lelkipásztori gondoskodását csak az orosz emigránsokra, hanem szívén viselte az Ortodoxia nyugati újjászületésének kérdését is. Nagyon tisztelte az 1054 előtti nyugati keresztény szenteket és egyike volt azoknak, akik szorgalmazták liturgikus tiszteletük visszaállítását az Ortodox Egyházon belül.
A boldogságos szent mind Kínában, mind Európában, mind pedig később az USA-ban is cselekedetiben vezérlő elvének az isteni parancsolatokat tekintette, tekintet nélkül az uralkodó társadalmi elvárásokra és szabályokra. Sokan kritizálták őt, mások pedig lelkesen nevezték korunk Krisztusért balgájának. Egyszer egy katolikus pap, érzékeltetni kívánván, hogy a szentség nem csupán a múlt jelensége, hanem napjainkban is létezik, így kiáltott fel a misén: „Hiszen Párizs utcáin napjainkban is találkozhatunk Mezítlábas Szent Jánossal!”.
Szent János nem enyhített aszketikus életmódján, minden nap – akár még a vasúti pályaudvar peronján is – elolvasta a szertartásrend szerinti imaórákat, minden nap végzett Szent Liturgiát, amelyeken lelki gyermekei ezreiről emlékezett meg. A hívek nem egyszer látták, hogy tündökléssel övezve a föld fölé emelkedett. Az aszketikus élet és a lelkipásztori tevékenység összefonódására utalva Szent János gyakran mondogatta: „Túlságosan sok a munkám ahhoz, hogy ne imádkozzak”.
1962-ben San Francisco-ba küldték, hogy visszaállítsa az orosz közösségen belül a székesegyház építésével kapcsolatban kitört viszályok miatt megbomlott egyházi békét. Szent János zúgolódás nélkül viselte el a rágalmazásokat, soha nem ítélt el senkit és nem veszítette el a lelki egyensúlyát. Megvádolták, hogy egyházi pénzeket sikkasztott el. A szent főpap megjelent még az egyházi kánonokkal ellentétesen a polgári bíróságon ellene indított peren is, hogy válaszoljon a vádakra. Szent János rendkívül szigorúan viszonyult a hagyományos egyházi erkölcsök és egyházi hagyományok megtartása iránt, de bőséggel terjesztette maga körül az isteni szeretetet is mindazokra, akik eljöttek hozzá, és különösen derűs gondoskodással fordult a gyermekek felé. Itt San Franciscóban, az ő áldásával indult útjára a Seraphim Rose atya által alapított „Orthodox Word”, magyarul ortodox ige, című magazin is, mely az Igaz Ortodoxia (az ökumenizmus eretnekségét el nem fogadó ortodox egyházak) egyik fő orgánumaként működött egészen a kilencvenes évek elejéig.
Szent János isteni sugallatra előre értesült a földi életből való távozásának napjáról. 1966. június 19-én (a polgári naptár szerint július 2-án) Seattle-ben távozott el az Úrhoz, azután, hogy megtartotta a Szent Liturgiát és három órán keresztül imádkozott az oltárban és az Istenszülő Kurszki Gyökér Ikonja előtt tért meg az Úrhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.