Az ortodox egyház hitvallásának rövid magyarázata - Jeruzsálemi Szent Cirill

  

„Hiszek Egy Istenben, mindenható Atyában,”

Azzal, hogy hiszünk az egy Istenben, a sokistenhit minden tévelyét kiirtjuk, ezt használjuk fegyverként a görögök és az eretnekek összes hada ellen. Azzal pedig, amit még hozzáteszünk: az egy Istenben, az Atyában, a körülmetélkedésből valókkal vesszük fel a küzdelmet, akik tagadják Isten egyszülött Fiát. Amint már a tegnapi nap folyamán is mondottuk, és főleg akkor, mielőtt Urunkról, Jézus Krisztusról tárgyalnánk, az "Atya" névvel fejezzük ki, hogy a Fiúnak az Atyja. Mert amint úgy értjük, hogy Isten, úgy értjük azt is, hogy Fia van. Mindezekhez hozzátesszük még, hogy mindenható is. Ezt pedig mondjuk a görögökkel, a zsidókkal, és az összes eretnekkel szemben.

„mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében;”

Testi szemekkel lehetetlen látni Istent. Mert ami testetlen, az nem kerülhet a testi szem elé. Maga Isten egyszülött Fia tanúsítja, amikor mondja: Istent soha senki nem látta (Jn 1,18). Bár akárki arra következtetésre juthat: Ezekiel könyvében az van megírva (Ez 1,27), hogy Ezekiel látta őt, de valójában mit is mond az Írás? Az Úr dicsőségéhez hasonlatost látott (Ez 2,1), de nem magát az Urat, hanem dicsőségének hasonlatosságát, még csak nem is magát a dicsőséget, mint ahogy igaz is. És amikor már csak a dicsőség hasonlatosságát is megpillantotta, a félelemtől a földre esett. Ha már a dicsőség hasonlóságának megpillantása megijeszti és halálra rémiszti a prófétákat, akkor ki merne Isten szemlélésére vállalkozni, hiszen mindenképpen megválna életétől a mondás értelmében: Senki sem látja meg arcomat, és él(Kiv 33,20). Isten ezért, a legnagyobb emberszeretettől indíttatva, saját istensége függönyéül kifeszítette az eget, hogy el ne vesszünk. Nem én mondom, hanem a próféta: Ha megnyitod az egeket, félelmed elfogja a hegyeket és megolvadnak (Iz 64,1). Akkor miért is csodálkozol, ha a földön terült el Ezekiel, amikor meglátta a dicsőség hasonlatosságát, amikor Dánielnek megjelent az Úr szolgája, Gábriel, és nyomban megrettent és arcra borult, és még csak válaszolni sem mert a próféta addig, amíg az angyal az ember hasonlatosságát nem kényszerítette magára. Ha pedig Gábriel érintése kiváltotta a próféta reszketését, nem pusztulnánk-e el mindannyian, ha maga Isten jelenne meg úgy, ahogyan van?

„És az egy Úr Jézus Krisztusban,”

Akik megtanulták, hogy hinni kell az egy Istenben, a mindenható Atyában, azoknak hinni kell az egyszülött Fiúban is. Mert aki megtagadja a Fiút, annak nincsen Atyja sem (1 Jn 2,23). Én vagyok az ajtó (Jn 10,9), mondja Jézus. Senki sem jön az Atyához, csak énáltalam (Jn 14,6). Mert ha megtagadod az ajtót, elzárod magad elől az Atya ismeretét is. Mert senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú kinyilatkoztatja (Mt 11,27). Ha megtagadod a kinyilatkoztatót, tudatlanságban maradsz. Az evangéliumban található a kijelentés, amely így szól: Aki nem hisz a Fiúban, az nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta (Jn 3,36). Ha nem ismerik el az egyszülött Fiút, akkor felháborítják az Atyát. A király előtt súlyos vétségnek számit már az is, ha legegyszerűbb katonáját sértegetik, de ha dicső és fölötte kedvelt személyeit, vagy barátait gyalázzák, akkor még nagyobb haragra gyullad. Ha pedig valaki a Király egyszülött fiát alázná meg, akkor ki engeszteli meg a megharagított királyt?

„Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született; a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával és aki által mindenek lettek;”

Képességünkhöz mérten kielégítően szóltunk róla azok során, amiket tegnap átadtunk nektek, hogy Jézus Krisztusban remélünk. Nem csak úgy általában kell hinni Krisztus Jézusban, nem is olyannak kell vennünk, mint a sok átvitt értelemben "Felkenteknek" nevezettek valamelyikét. Azok ugyanis csak előképi értelemben voltak felkentek. Ő azonban az igazi Felkent. Nem úgy jutott hozzá a főpapsághoz, hogy emberek léptették elő, hanem Atyjánál fogva mindig övé volt a papi méltóság. Ezért felőle eleve biztosít a hitvallás, hogy ne csak a vélt felkentek egyikének tartsuk, ezért a hitvalláshoz hozzáfűzi, hogy hiszünk az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában.

„Aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától és emberré lett;”

Teli ajakkal magasztaljuk a Szűztől született Istent, ó szeplőtelenség tanulói és a megtartóztatás tanítványai! Mi a szellemi bárány (v.ö. Kiv 12) húsának magunkhoz vételére méltattunk, fejét a lábával együtt fogyasztjuk el, miközben a fejen az istenséget, a lábakon az emberséget értjük. A szent evangéliumok hallgatóiként a teológus Jánosnak hiszünk. Mert ő azt mondta: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige (Jn 1,1), majd hozzátette, mondván: És az Ige testté lett (Jn 1,14). Mert nem vallásos felfogás sem a puszta embernek hódolni, de az sem jelenti a jámborságot, ha emberség nélküli Istennek állítjuk. Mert ha Isten a Krisztus, amint valóban az is, de nem vette fel az emberséget, akkor mi nem üdvözültünk. Imádjuk tehát mint Istent, de azt is higgyük, hogy emberré lett. Hasztalan, ha embernek állítjuk az istenség nélkül, ahogyan az sem üdvös, ha istenségével nem valljuk együtt az emberséget is. Valljuk meg a király és orvos eljövetelét. Mert a király Krisztus felövezve magát az emberség kötényével gyógyítani akarta a betegséget. A kiskorúak tökéletes Tanítója kiskorú lett a kiskorúakkal, hogy megokosítsa az oktalanokat. A mennyei kenyér leszállt a földre, hogy táplálja az ínségeseket.

„Aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében,”

Jézus minden cselekedete valóban dicsekvése az Egyháznak, a kereszt azonban dicsekvéseinek dicsekvése. Ezt tudva mondja Pál: Távol legyen azonban, hogy mással dicsekedjek, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével (Gal 6,14). Csodálatos volt az is, hogy a vakon született Silóé tavában visszanyerte látását (Jn 9,7), de hát mi ez a földkerekség vakjaihoz képest? Nagy dolog a negyednapja halott Lázár feltámasztása (Jn 11). Ám csak egyetlen egyet ért el ez a kegyelem. Mi ez azokhoz képest, akik bűneikben halottak világszerte? Csodálatos, hogy öt kenyérből táplálék forrását teremtette ötezer embernek (Jn 6; Mt 14,13-21; Mk 6,32-44; Lk 9,10-17), de mi ez azokhoz képest, akik az egész világon a tudatlanság értelmében éhínségben szenvednek? Nagy dolog volt annak megoldása, akit tizennyolc éve megkötözve tartott a Sátán (Lk 13,16), de mi ez mindannyiunkhoz képest, akiket saját bűneink kötelékei tartanak fogva? A kereszt koszorúja azonban a világosságra vezeti a tudatlanságukban vakokat, feloldotta mindazokat, akiket a bűn tartott fogságában, és megváltotta az emberek egész világát.

„és szenvedett és eltemettetett, és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és felment a mennyekbe és ül az Atyának jobbján;”

Örvendezz Jeruzsálem (Iz 66,10), gyülekezzetek az ünneplésre mind, akik szeretitek Jézust, mert feltámadt! Ujjongjatok mind, akik korábban gyászoltátok a zsidók vakmerőségét és hallottátok törvényszegő tetteit! Mert akit ők megaláztak, az ismét feltámadt. Ha elszomorító volt hallani a keresztről, úgy a feltámadásról szóló örömhír hírdetése derítse örömre a hallgatókat. A gyász változzon örömre, a szomorúság vidámságra, az öröm és ujjongás töltse be ajkunkat őmiatta, aki feltámadása után ezt mondta: "Örvendjetek!" Hiszen tudom, hogy az elmúlt napokban a Krisztust szeretőknek bánata volt, mert mondanivalónkat ott hagytuk abba, ahol elérkeztünk a halálig és a temetésig, de nem hirdettük meg még a feltámadás örömhírét, az elmét az foglalkoztatta, amit még hallani kívánt. Feltámadt tehát a halott, aki szabad volt a holtak között, és a holtak megszabadítója volt. Eltűrte, hogy meggyalázásaként töviskoszút rakjanak rá, az támadt fel és fejére tette a halálon aratott győzelem diadalának diadémját.

„és újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és az Ő Királyságának nem lesz vége;”

Hirdetjük Krisztus eljövetelét, nemcsak egyet, hanem a másodikat is, amely az elsőnél sokkal szépségesebb. Az első a türelem bizonyítása volt, a második az isteni királyság diadémját hozza. Mert a legtöbb mozzanat kettős Urunk, Jézus Krisztusnál. Kettős születése, egyik az Istentől az idők előtt, a másik a Szűztől az idők teljességében, kettős alászállása is, az egyik láthatatlan, mintegy homályban történik, a másik ragyogó, a jövendő. Első eljövetelekor pólyába csavarták és jászolba fektették, a második eljövetelkor ruhaként borítja a fény(v.ö. Zsolt 103,2)157. Az első eljövetelkor elszenvedte a keresztet, a második eljövetelkor az angyalok testőrseregével érkezik, megdicsőülten. Nem állunk meg tehát az első eljövetelnél, hanem várjuk a másodikat is. Ha az elsőnél mondottuk, hogy Áldott, aki jó az Úr nevében (Mt 21,9; Mk 11,9-10; Lk 19,38; Jn 12,13; Mt 23,39; Lk 13,35), a második eljövetelkor is ugyanezt mondjuk, amikor az angyalokkal együtt érkező Úrral találkozunk, imádva mondjuk: Áldott, aki jó az Úr nevében. Az Üdvözítő azonban már nem azért jön, hogy ismét elítéljék, hanem azért, hogy elítélje azokat, akik őt elítélték. Aki korábban pere alatt hallgatott, emlékeztetve azokat, akik vétkesek voltak, keresztre feszítésekor vakmerően cselekedtek, ezt mondja: Ezt művelted, és én hallgattam (Zsolt 49,21). Akkor az üdvrend érdekében jött el, hogy tanításával győzze meg az embereket, most majd azért jön, hogy még ha nem is akarják, kényszerrel is kiterjessze rájuk uralmát.

„és a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, Akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott.”

Valóban szükségünk van szellemi kegyelemre, hogy a Szent Lélekről tárgyalhassunk. Nem azért, hogy méltó módon szólhassunk róla, hiszen ez lehetetlen, hanem azért, hogy veszélytelenül vehessük át mindazt, amit a sugalmazott Írások mondanak. Mert az evangélium nagy és félelmetes dolgot ír meg, amikor Krisztus ezt mondja: Aki azonban a Szent Lélek ellen szól, az nem nyer bocsánatot, sem ebben a világkorszakban, sem az eljövendőben (Mt 12,32). Ezért nagyon óvakodni is kell, nehogy bárki akár tudatlanságból, akár vélt jámborságból azért kerüljön ítéletre, mert olyat mondott róla, amit nem szabad. Mert az élők és holtak bírája, Jézus Krisztus jelentette ki, hogy nem nyer bocsánatot. Ha tehát valaki megsérti, akkor milyen reménye lehet?

Folytatás a Szent Lélekről.

Szeretteim, az előző katekézisben néhány a Szent Lélekre vonatkozó tanúsító helyet előadtunk tehetségünkhöz mérten, a mostaniban hozzátesszük még a hiányzó újszövetségieket, ha Isten is úgy akarja. Akkor a hallgatás mértékét figyelembe véve fékeztük lendületünket, mert szinte kimeríthetetlen a beszéd a Szent Lélekről. Most pedig annak maradékát adjuk elő röviden, ami még hátra van, mert most is őszintén megvalljuk, hogy gyöngeségünket a megírt dolgok sokaságába rejtjük, ma sem az emberi okoskodásokkal fogunk élni, hiszen az keveset ér, hanem kizárólag a sugalmazott írásokból fogunk idézni, mert ez a legbiztosabb a szent apostol, Pál szerint, aki azt mondja: amit mondunk, nem az emberi bölcsesség meggyőző tudós szavaival mondjuk, hanem a Lélek által tanítottakkal, a lelkiekkel lelkieket hasonlítva össze (1 Kor 2,13), az utazókhoz és hajózókhoz hasonlóan járva el, akik a lehető legnagyobb buzgalommal törekednek rá, hogy útjuk kitűzött egyetlen célját elérjék, ám az emberi gyöngeség miatt különféle városokban és kikötőkben le szoktak horgonyozni.

„Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban. Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára. Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámin.”

Minden jótétemény gyökere a feltámadás reménye. A visszafizetés várása erősíti a lelket a jócselekedetekre. Minden munkás készségesen dolgozik, vállal minden fáradságot, ha látja töredelme bérét. Akik viszont minden fizetség kilátása nélkül törik magukat, már előbb megtörik a lelkük a testtel együtt. A győzelem jutalmára váró katona kész a csatára. Senki nem harcol olyan királynak, aki nem törődik azok fáradalmainak jutalmazásával, akik készek meghalni érte. Így minden feltámadásban hívő lélek fegyelmezi magát méltán, amely azonban nem hisz, az kárhozatra kerül. Aki hiszi, hogy a test feltámadásra vár, kíméli öltözetét, és nem szennyezi be paráznasággal. Aki viszont nem hisz a feltámadásban, az paráznaságra adja magát, mint idegennel visszaél saját testével.

A szent Egyetemes Egyház nagy tanítása a hit a holtak feltámadásában Nagy és szerfölött szükséges, bár sokan ellene mondanak, az igazság azonban a legteljesebben bizonyítja Ellene mondanak a görögök, nem hiszik a szamaritánusok, kigúnyolják az eretnekek, ám az igazság csak egyfajta.

* kivonat Jeruzsálemi Szent Cirill katekizmusából