A Kenethozó Asszonyok vasárnapja

Krisztus Feltámadt!

Drága testvéreink Krisztusban, ma elsősorban Krisztus Urunk Szent Egyházának női híveit köszöntöm nagy szeretettel, hiszen a mai napon ünnepeljük a Kenethordozó szent asszonyokat, az apostolok apostolait.

Mondhatni Egyházunkban ma van az igazi nőnap, ellentétben azzal, amit a rossz emlékű Clara (Eissner) Zetkin alapított az eltorzult bolsevik női ideál éltetésére. Sokan sajnos úgy vélik, hogy szent ortodox egyházunkban a nőkre egyfajta másodrendű tagként tekintenek, mint egyes muszlim vagy zsidó közösségekben... Akik azonban, csak egy kicsit is ismerik az ortodox keresztény hitet jól tudják, hogy nincs még egy olyan vallás, ahol úgy tisztelnék a nőket, mint szent ortodox hitünkben. Gondoljunk, csak azokra a sok kiváló aszkéta apácákra, hercegnőkre, királynőkre, vértanúnőkre, akiket az Egyház szentként tisztel, nem is beszélve a mi Legszentebb Istenszülő Máriánkról, akit még az angyaloknál is magasabb becsben tartunk, és akihez üdvözülésünkért esedezünk. De had említsek meg még néhány példát: az ortodox egyházban a püspökök ugyan úgy kezet csókoltak a királyi család nő tagjainak, mint többi püspöktársuknak vagy az uralkodó család férfi tagjainak, hiszen ők is az ortodox keresztény világi hatalom képviselői voltak. De itt van még például az ortodox igumenák (apát asszonyok) esete, akiktől a hívők ugyanúgy áldást kérnek, mint a paptól vagy püspöktől, és ő három ujját összezárva megáldja a híveket, természetesen nem a krisztogrammal, mint a papok, hiszen ők nem kiszolgálói a Szent Titoknak; valamint amikor egy pap találkozik egy igumenával, miután megáldja őt kölcsönösen kezet csókol neki, mint, ahogy azt a többi paptársaival tenné.

Női híveink fontos szerepét az Egyházban mi sem bizonyítja jobban, mint igaz ortodox küzdelmünk huszadik századi történelme, amikor is sokszor az ortodox asszonyok keltek harca az egyházi naptárat követő hívek üldözőivel szemben. Ennek ékes példája Mandrai Szent Katalin, aki amikor a rendőrök le akarták tartóztatni parókiájuk papját, aki hű maradt az egyházi juliánus naptárhoz, ő felkiáltott mondván: „Csak a halott testemen keresztül viszitek el a mi papunkat”. És ez sajnos így is lett, hiszen egy démonok által elvakított rendőr a puskatusával fejbe vágta Szent Katalint, aki így elnyerte a vértanúság mennyei koszorúját. Végül idézzük fel ismét Őboldogságának Makáriosz érsekünknek a Feltámadás Ünnepére írott enciklikájának egy részletét, melyben nagyon helyesen emlékeztetett minket arra, hogy a Kenethordozó asszonyok férfiakat megszégyenítő bátorsággal, hogyan látogatták meg Krisztus Urunk szent sírját, amíg az Apostolok, a zsidóktól való félelmükben nem merték ezt megtenni.

Látván a nők ilyen mértékű tiszteletét és fontos szerepét a Keresztény Hitben egyes New Age „filozófusok” szeretik megbélyegezni Szent Hitünket a „lunáris”, azaz nőies jelzővel, ami szerintük alacsonyabb rendű az általuk preferált pogány álvallásoknál, melyeket a „szoláris”, vagyis férfias jelzővel illetnek... Ezeknek a megtévelyedett embereknek az ostobaságaira nem is érdemes sok szót pazarolni, hiszen, ha megnézzük ezeket a pogány álvallásokat egyből az ötlik a szemünk elé, hogy folyton folyvást ilyen-olyan női démonokat imádtak „istenekként”... Nem is beszélve arról, hogy Krisztusban nincsen se nő, se férfi (Gal 3:28), nemhogy „feminin” és „maszkulin” princípiumok és hasonló zagyvaságok.

Miután szemléltettük Egyházunk nők iránti tiszteletét és odaadását sokakban felmerülhet a kérdés, hogyha valóban annyira tisztelik az ortodox keresztények a nőket, akkor, hogy lehet az, hogy az Egyház nem engedélyezi például a nők papként való felszentelését? Ezek az emberek sajnos nem veszik észre, hogy az Úr által teremtett világunkban mindennek megvan, vagy legalábbis megvolt, a maga rendje és az Egyház harmonikus életében is mindenkinek megvan a maga feladata, melyet Isten rendelt neki. Az Úr, pedig úgy rendelte, hogy a papság a férfiak hivatása-keresztje legyen, a nőknek, pedig másfajta, természetükhöz jobban illő hivatásokat rendelt. Ma a lázadás korában, bár a lázadás kora valójában már Ádám és Éva bukása óta fennáll, mind nők, mind férfiak lázadnak a természetükhöz szabott feladatok ellen. Ez az egyik oldalon az istentelen „feminizmusban” nyilvánul meg, amikor egyes nők természetükkel ellentétes feladatok betöltésére vágynak és legnagyobb ellenségüknek érzik az „elnyomó férfiakat”, ahelyett, hogy örülnének annak, hogy a nehezebb és megterhelőbb munkákat az Úr a férfiakra rótta és nem rájuk. Ezek a démoni erők, mint mindig, széthúzást szítanak az Egyház és a keresztény család harmóniájában. De ezek a kísértések nem, csak a nőket támadják a „feminizmus” démona által, hanem a férfi híveket is a „szuper maszkulinizmus” által, amikor egyes férfiakban egyfajta torz kép uralkodik a nők világunkban betöltött feladatával kapcsolatban és egy beteges elképzelés él bennük a férfiak felsőbbrendűségéről. Ahogy a nőknél úgy a férfiaknál is ezek a tévképzetek általában a saját nemükben való bizonytalanságra, egy egészséges férfi kép gyermekkori hiányára, illetve saját szexuális orientáltságuk bizonytalanságára vezethető vissza.

Azonban a keresztény hívőnek mind férfinak, mind nőnek nem az egymás elleni küzdelemre, illetve a másikon való uralkodásra kellene törekedniük, hanem az egymással való harmonikus együtt élésre , amennyire ez itt ebben a földi életben lehetséges, melyben megpróbálunk felkészülni Krisztus urunk által nekünk ígért mennyei javakra, az örök életre, ahol hála Istennek már nem lesz több gondunk ezekre a kísértésekre és lázongásokra, hanem örök boldogságban élünk majd minden keresztény testvérünkkel.

Így hát drága ortodox keresztény nővéreim hadd köszöntselek titeket ismét szeretettel a feltámadott Krisztusban és kívánjak nektek áldott ünnepet a mai napra, valamint azt, hogy életetek során a gőgös feminizmus helyett kövessétek mindig a Kenethordozó asszonyok valódi női ideálját, szerénységben, alázatban, hosszantűrésben és szeretetben; így mutatván példát nekünk férfiaknak, hogy mint az apostolok egykoron mi is örvendezhessünk Egyházunk gyönyörű virágaiban, az ortodox keresztény asszonyokban.

A Mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, az Isten Atya szeretete, és a Szent Lélek közössége legyen tivéletek, mindnyájatokkal.

István atya

Szt. Tamás apostol ortodox kápolna

Sárospatak,

2024,05,06

New York-i Szent Filaret (+1985) prédikációja a Kenethozó Asszonyok vasárnapjára:

 

Ma a Szent Ortodox Egyház, mint tudjátok, a szent Kenethozó Asszonyokat dicsőíti, ezért éppen ezt a vasárnapot nevezik „Kenethozó Asszonyok vasárnapjának”.

Tegnap már beszéltünk arról, hogy a Kenethozó Asszonyok lényegében Krisztus feltámadásának első hírnökei voltak, és bizonyos értelemben, ahogy egy orosz szent hierarcha fogalmazott, maguknak az apostoloknak voltak az apostolai.

Itt van valami jellemző: az evangéliumot olvasva nem kerülheti el a figyelmünket a következő körülmény. Amikor maguk az apostolok látják a feltámadt Tanítót, nem ragadja meg őket azonnal a teljes hit; és amikor mások azt mondják nekik, hogy a Tanítójuk feltámadt, ezt nem tudják úgy elhinni, ahogy kellene. Szent Márk evangélista még azt is megemlíti, hogy egyszer, amikor az Úr megjelent nekik, szidalmazni kezdte őket – vagyis egyenesen megfeddte őket hitetlenségükért és keményszívűségükért, mert hallottak feltámadásáról, de nem tudtak hinni azoknak. aki beszélt nekik erről a Feltámadásról.

De ha az apostolok nem tudtak hinni a feltámadás csodájában, a Kenethozó Asszonyok azonnal felismerték azt, aki megjelent nekik. Izgatottak voltak, és lelkesen, de ugyanakkor félve futottak ki az Úr sírjából; kezdetben féltek attól, hogy ezt bárkinek is elmondják, tekintettel arra, hogy milyen szokatlan és furcsa volt az, amit az Angyaltól hallottak. De menekülés közben megjelent nekik az, akit édes illatú mirhával meg akartak kenni. Megjelent, és csak egy szót mondott nekik: „Örvendezzetek!” A hűséges Kenethozók azonnal felismerték, hogy a Megváltó jelent meg nekik, és örömmel imádták Őt. Mire fel ez a nagy öröm? Legáldottabb Antonyíj metropolita rámutatott, mennyit jelent egy férfi számára az igazsághoz való hűség és az ahhoz való hűtlenség. A mindenben állandó és szilárd hűség a hűtlenség gyávaságának az ellentéte. Itt is ez volt a helyzet mondta Vladyka Antonyíj. Az apostolok ahelyett, hogy követték volna tanítójukat, amikor Őt (modern szóhasználattal szólva) letartóztatták, különböző irányokba menekültek. Amikor az Úr elment feltámasztani Lázárt, Tamás apostol ezt mondta: »Menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt!« (Jn 11,16). Az Apostolok egyike sem kifogásolta ezt. Ez azt jelenti, hogy egyetértettek Tamás apostollal. A Getszemáni kertjében mégis kiderült, hogy megijedtek, és elmenekültek. Csak a szeretet apostola, János apostol állt szemben ezzel a félelemmel, és elválaszthatatlan volt a Tanítótól egészen a Golgotáig, ahol a Megváltó Legszentebb Anyjával állt. Az apostolok mégis elmenekültek – és ez az a hűtlenség és gyengeszívűség, amely árnyékot vetett a szemükre, amit Vladyka Antonyíj jegyez meg. De a hűséges Kenethozók elmentek Vele a Golgotára, és ott álltak a keresztnél, gyászoltak, ugyanakkor szeretetükkel és együttérzésükkel próbálták valahogy enyhíteni a Boldogságos Szűz Mária szörnyű és emberfeletti gyászát. Nem hagyták el Őt. Az evangéliumból tudjuk, hogyan temették el, és a Kenethozó Asszonyok látták, hová helyezték el. Az apostolok nem voltak ott… elmenekültek. A mirhát hordozó nők azonban mindvégig hűségesek maradtak Hozzá, és ezért, ahogy Vladyka Antonyíj mondja, lelkiismeretük és belső lelki intuíciójuk világos és tiszta maradt, és ezért azonnal felismerték azt, aki megjelent nekik, és imádták Őt, habozás nélkül, mint szeretett Tanítójukat és a halál legyőzőjét.

Képzeljétej csak el, mit élt át a szent Kenethozó Mária Magdolna, amikor vigasztalhatatlanul sírt annak sírjánál, aki egykor megszabadította őt a tisztátalan ellenséges szellemektől, hét démont űzve ki belőle. Miután ez megtörtént, szeretett Tanítójának állandó követője lett. Itt sír vigasztalhatatlanul az Ő sírjánál, és hirtelen meghallja Valakitől ugyanazt a hangot, amely azt mondja: „Mária” – azt a kedves és felejthetetlen hangot, amely egykor hét démont űzött ki belőle. Ha Mária szíve nem repesett az örömtől és a boldogságtól, ez csak azért volt, mert az Élet Forrása, maga Krisztus volt az, aki beszélt vele. Micsoda átmenet a vigasztalhatatlan gyászból az elragadtatott örömbe! Emlékezzünk tehát, mit jelent a hűség és az odaadás, és mit jelent a tiszta lelkiismeret. A szent asszonyok mindent megtettek annak érdekében, hogy figyelmet szenteljenek Tanítójuknak. Veszélytől nem félve a Golgotára mennek, elkísérik, ott állnak a Golgotán a keresztnél, figyelik, áhítattal nézik, hogyan temetik el Urukat – s ezért örömük van, hogy dicsőségben láthatják, az apostolok előtt, hogy feltámadt a halálból. Ne feledjétek, milyen fontos hűségesnek lenni Istenhez. A hűség és az iránta való odaadás megvilágosítja az emberi lelkiismeretet és megvilágosítja az emberi elmét. Ezzel szemben, amikor egyik ember a másik után hűtlenséget és árulást követ el az Úr és az igazság iránt, lelke megkeményedik, lelkiismerete eltorzul, és nehéz lesz felismernie az igazságot, nehéz lesz tisztelnie. Mindenkinek emlékeznie kell erre, és mindig imádkoznia kell, hogy az Úr tanítson meg minket, hogy mindig és mindenben hűségesek legyünk hozzá, ahogyan a Szent és Dicsőséges Kenethozó Asszonyok is hűségesek voltak hozzá. Hűségük a végsőkig vitte őket, és abban a kimondhatatlan örömben részesültek, hogy látták Tanítójukat feltámadni, és azonnal imádták Őt. Hűségük és szeretetük példája oktató példa kell, hogy legyen minden keresztény lélek számára; egy példa, melyet ha követnek, az mindvégig kimutatja az Úr iránti hűségét, és örömet ad az Ő szemlélésének.