Az eretnekségek eretneksége!

  

Ökumenizmus

Jelentés a ROCOR (Oroszországon kívüli Orosz Ortodox Egyház) püspöki zsinatának

- Vitalij, Montreal és Kanada érseke,

Megjelent az „Orthodox Life” periodika (Jordanville, N.Y.), 1969-es, július – augusztusi számában

Az ökumenizmus története bőségesen dokumentált, és Krisztus Igaz Egyházának szilárd védelme a modern eretnekségek ellen egyre gyakrabban jelenik meg abban a néhány Ortodox kiadványban, amely még képes és hajlandó kifejezni az igazságot. De talán még nem volt olyan világosan és tömören megfogalmazva az ökumenizmus lényege, okainak feltárása, követői motivációjának tisztázása és tervének ismertetése, mint a jelen cikkben. Eredetileg hivatalos jelentésként került előterjesztésre a Oroszországon kívüli Orosz Ortodox Egyház püspöki zsinatának (Sobor) 1967-es ülésén, majd az 1968-as uppsalai közgyűlés fényében idén átdolgozták, és joggal foglalhat helyet a nemrégiben megjelent Filaret metropolita (akit ma az igaz ortodoxok New York-i Szent Filaretként tisztelnek - a magyar fordító megjegyzése) „Szomorú levele” mellett, amelyet a világ összes Ortodox püspökének írt, mint végső felszólítást azoknak, akik ismerik és szeretik Krisztus Egyházát, hogy különüljenek el a jelen idők gonoszságaitól, és álljanak ki az Egyház védelmében.

AZ ÖKUMENIKUS MOZGALOM, amelyet ma végleges formájában látunk, fő székhelyével a „Egyházak Világtanácsában”, kiterjedt szervezeti hálózatával, fokozatos fejlődésen ment keresztül.

Az előző század első felében jelentek meg első elődei: 1844-ben Londonban egy bizonyos George Williams megalapította az úgynevezett „YMCA”-t (Fiatal Férfiak Keresztény Egyesülete), amely 1894-ben, arany jubileumára már az egész világra kiterjedt, és 1952-ben már tízezer felekezettel és négy millió taggal rendelkezett. A társaság alapítóját Viktória királynő lovagi renddel tüntette ki.

A YMCA alapítását követően tizenegy évvel később két női társaság alakult Angliában: az ország déli részén egy bizonyos Emma Robarts egy imakört alapított, Londonban pedig Kinnerd asszony alapított egy társaságot fiatal nők számára, gyakorlati jótékonykodás céljával. 1894-ben ez a két társaság egyesült, és azóta mindenki számára ismert nevén, „YWCA”-ként („Fiatal Nők Keresztény Társulata”) működik.

Bár sem a YMCA, sem a YWCA nem rendelkezett saját dogmával, mégis, az általuk teremtett szétszórt, homályos, félig-meddig keresztény ideológiájuk révén olyan emberek egész csoportját hozták létre, akiknek világnézete tisztán humanitárius jellegű volt, akik Jean-Jacques Rousseau és Tolsztoj szellemében hittek az emberi természet organikus jóságában, és akiknek világnézetében természetesen nem volt helye sem az eredendő bűn, sem a kizárólag Krisztus Egyházában megtalálható üdvösség gondolatának. Az ilyen eredmények elérése érdekében egy speciális taktikát alkalmaztak, amely két irányban hatott: egyrészt különös figyelmet fordítottak a test fejlesztésére, az egészség megőrzése és a higiénia megtartásának látszatával észrevétlenül létrehoztak egy testkultuszt. Másrészt a lelket az érzelmesség, az érzékiség szigorú keretein belül nevelték, könnyed hozzáállással a bűnnel szemben, játékos iróniával a keresztény dogmák igazsága iránt, ösztönözve a filantrópia kortárs felfogását, mint a földi javak Krisztus nevében történő elosztását. E két szervezetben a jámbor, egyházközpontú keresztényekkel szemben leereszkedő, pártfogó magatartás alakult ki, mintha jó, de oktalan és értelmetlen gyermekekkel lenne dolguk. Ilyen módon több generáció nőtt fel álkereszténységben.

1910-ben, az edinburghi (Skócia) Missziós Világkonferencián használták először az ökumenizmus szót mai értelmében, ugyanakkor új társaságot alapítottak „Universal Christian Council for Life and Work” (Egyetemes Keresztény Tanács az Életért és Munkaért) néven, amely 1925-ben Stockholmban, 1937-ben pedig Oxfordban ülésezett, hogy tanulmányozza a különböző keresztény felekezetek egymás közti kapcsolatait.

Ezzel a mozgalommal párhuzamosan egy újabb társaságot szerveztek „World Conference on Faith and Order” (Világkonferencia a hitről és a rendről) néven, amely kétszer ülésezett, 1927-ben Lausanneban és 1937-ben Edinburghban, és célul azt tűzte ki, hogy feltárja az egyházak egyesülésének minden akadályát a tanítás területén.

Végül 1937-ben, az Oxfordban és Edinburghban tartott két egymást követő konferencián úgy döntöttek, hogy ezt a két mozgalmat egyetlen szervezetbe egyesítik - az „Egyházak Világtanácsába”. A második világháború azonban megakadályozta, hogy ez a szervezet megvalósítsa céljait, de a háború után, 1948-ban, Amszterdamban összehívták az Egyházak Világtanácsának első gyűlését, amelyet három további követett: 1954-ben Evanstonban, 1961-ben Újdelhiben és 1968-ban Uppsalában (Svédország).

Az ökumenikus mozgalom történelmi eredetének ez a rövid leírása nem lenne teljes, ha nem említenénk meg a „Cserkészek Világszervezetét” is, amelyet szintén Angliában, 1908-ban alapított Lord Baden Powell. Ez a kizárólag fiataloknak szóló szervezet - amelyet ma már mindenki ismer tevékenységéről - célul azt tűzte ki, hogy a fiatalokat felekezetközi, kozmopolita szellemben, az emberi jóság eszményével nevelje. Ez a három szervezet a mai napig az ökumenikus mozgalom három pillére, amely folyamatosan táplálja szövetségeseinek, munkatársainak és egyszerűen a vele szimpatizáló emberek tömegének sorait.

VIZSGÁLJUK MEG most, hogy milyen pszichológiai, társadalmi, politikai és lelki okok kedveztek az ökumenizmus megjelenésének és fejlődésének. Ennek a készülőben lévő Babiloni toronynak alapköveként elengedhetetlenül fontos a protestáns eretnekség teljes lelki bomlását megemlíteni. De ha Tertullianussal együtt azt mondjuk, hogy „az emberi lélek természeténél fogva keresztény”, ami abban az időben, ennek a nyugati egyháztanítónak a szájából, vitathatatlanul azt jelentette, hogy „természeténél fogva Ortodox”, akkor kijelenthetjük, hogy minden eretnekség természeténél fogva sértő az emberi lélek számára, és előbb-utóbb az emberi léleknek ki kell vetnie ezeket az eretnekséget a szervezetéből. Így tanúi vagyunk a protestáns eretnekség kiürülésének; de mivel a lelki világban, akárcsak a természetben, nincs üresség, ezért ennek az eretnekségnek a helyét az ökumenizmus veszi át.

Ezzel a jelenséggel együtt meg kell említeni a cári család meggyilkolását, az Orosz Ortodox Birodalom megsemmisítését, ami „visszatartotta azt a gonoszt”, amely most akadálytalanul árad az egész Földön. Az Orosz Ortodox Birodalom európai jelenléte alatt az ökumenizmus soha nem fejlődhetett volna ilyen gyors ütemben, és nem ragadhatta volna hálójába az összes helyi Ortodox Egyházat.

A harmadik ok - véleményünk szerint a legveszélyesebb - a szabadkőművesség világszerte történő megerősödése, amely titkos világkormányzattá kíván válni, és minden módon segíti, ösztönzi és finanszírozza az ökumenizmust.

A párizsi „Le Temple” folyóiratban, a skót rítusú szabadkőművesség hivatalos lapjában, „Az egyházak egyesülése” című cikkben (3. szám, 1946. szeptember-október) a szabadkőművesség maga is elismeri sikerét:

„Megkérdezik tőlünk, miért avatkozunk be vallási természetű vitákba, milyen mértékben érdekelheti a szabadkőművességet az egyházak egyesülése, az ökumenikus kongresszusok stb. kérdése. Páholyainkban minden tanítást tanulmányozunk, hogy következtetéseinkbe ne kerülhessen be semmiféle feltételezés. Descartes, Leibnitz, Jean Rostand determinizmusa stb. - minden, amiben van némi igazság, érdekel minket. És azt akarják, hogy ne érdekeljen minket a keresztény gondolkodás fejlődésének problémája!? Még ha megpróbálnánk elfelejteni, hogy a szabadkőművességnek vallási eredete van, akkor is a vallások létezésének ténye arra ösztönözne minket, hogy folyamatosan törekedjünk az összes halandó ember egységére, arra az egységre, amiről mindig álmodozunk. A Krisztust valló egyházak egyesülésének terve által felvetett probléma szorosan érinti a szabadkőművességet, és rokon a szabadkőművességgel, mivel magában hordozza az univerzalizmus gondolatát. És hadd tegyük hozzá, hogy ha ez az egyesülés, legalábbis ami a nem római hitvallásokat illeti, a helyes úton halad, akkor ezt a mi rendünknek köszönheti.”

Itt van egy elismerés, amely feltárja előttünk, mi is valójában az egész ökumenikus mozgalom lényege.

Az ökumenizmus sikeres terjedésének PSZICHOLÓGIAI előfeltételeként említhető Viktória angol királynő hosszú uralkodási korszaka is.

Ez a korszak, amelynek sajátos etikai rendszere mesterségesen szellemi burokba zárta az emberi személyiséget, nem gyógyította a szenvedélyeket, hanem a mélybe taszította őket, ami nagy fáradtságot okozott a protestáns világnak. A külső forma kultusza a protestantizmust a szenvedélyek szellemi kompresszorává tette, és a királynő - kétségkívül egy erős személyiség - halála után ez a kompresszor felrobbant, és nemcsak a protestáns világnézet formális burkát, hanem a szegényes dogmatizmusának maradékát is elpusztította.

Így a szabadkőművesség által alapított és szervezett YMCA, YWCA és Cserkészek Világszervezete egész generációkat készített fel egy speciális, kereszténységtől mentes világnézettel, amelynek köszönhetően létrejöhetett az Egyházak Világtanácsa is, amely magát tartja az Igaz Egyháznak, és négy világgyűlésén - ál-ökumenikus zsinatain is kifejezte ezt a hitvallását.

Ez a négy világgyűlés a következő volt: 1948-ben Amszterdamban; 1954-ben Evanstonban; 1961-ben Új-Delhiben (India); és 1968-ban Uppsalában (Svédország). Mindegyik gyűlés közzétette jegyzőkönyveit, amelyekből némi erőfeszítéssel ki lehet deríteni ennek a pszeudo-kereszténységnek a főbb pontjait. Először is meg kell jegyezni, hogy minden konferencia valamilyen fő gondolat irányítása alatt zajlott. Így az amszterdami közgyűlés témájául a „Emberi rendetlenség és Isten terve” címet választották. Az evanstoni közgyűlés mottója „Krisztus, a világ egyetlen reménye” volt. Az Új-Delhiben tartott konferencia mottója „Jézus Krisztus - a világ világossága” volt. Mindezeknek az eszméknek nincs konkrét teológiai alapja; önmagukban nem tartalmaznak semmilyen tanítást, semmilyen dogmát. Minden keresztény vallás a maga módján értelmezheti őket, ami széles teret nyit a szószaporító vitáknak; lehetőséget kínál arra, hogy gondolkodjunk anélkül, hogy bármit is kigondolnánk, bármit is elérnénk és bármilyen következtetésre jutnánk. Minden fölött a dogmák félelme uralkodik. Mindezek az elképzelések valójában szlogenek, és ha figyelembe vesszük, hogy egyik gyűlésnek sincs állandó elnöke, hanem mindenért egy titkár felel, akkor ezek inkább a Nemzetek Szövetségének vagy az ENSZ-nek a lelki kérdésekkel foglalkozó üléseire hasonlítanak: ugyanaz a kozmopolitizmus, ugyanazok a homályos elvek, ugyanaz a Babilon. A négy világgyűlés közül az ökumenizmus szempontjából a legsikeresebb az Új-Delhiben tartott volt, ahol a hindu miszticizmus légköre - ebben a közel-keleti országban, a jógikkal és a sajátos hindu líraisággal és homályos misztikával - sok résztvevőt extázisba ejtett.

Az uppsalai világgyűlés mottójául a Megváltó szavait választották: „Íme, mindent újjá teszek.”

Az ezeken a gyűléseken hozott határozatok tanulmányozása során azonban egy következetes terv és egy határozott cél fedezhető fel. Ideológiailag a leggazdagabb vitathatatlanul az első, Amszterdamban tartott gyűlés volt. Ezen minden erőfeszítést megtettek annak érdekében, hogy megsemmisítsék az egy, igaz, szent, egyetemes és apostoli Egyház tanítását, amely történelmileg él és harcol a földön, és diadalmaskodik a mennyben. A protestáns világ öt legjelentősebb teológusa tartott előadást. Közöttük volt az orosz ortodox teológus, Georgij Florovszkij atya is.

Az első előadó, Gustave Aulen előadásának címe „Az egyház az Újszövetség fényében” volt. Minden jel szerint, és az egyház jellemzőinek leírása alapján, elsőre úgy tűnik, hogy minden ítélete teljesen ortodox, de azonnal kijózanít az a kijelentése, hogy minden keresztény tagja ennek az egyháznak, amelyet ő olyan jól leír. Az egyház mintegy minden egyház szintézise.

Clarence Craig professzor a katolikus szót - vagy egyházi szláv nyelven a „szobornaja” szót - az „integrális” szóval fordítja. Így az ökumenistákkal együtt mondhatjuk: Hiszek az egy, szent, integrális, apostoli egyházban, vagyis az Egyházak Világtanácsának egyházában. A professzor folytatva érvelését így szól: „Az egyház egyesítette Pál apostolt és a szent apostol és evangélista Mátét. Az előbbi számára Krisztus volt a Törvény vége; Máté apostol számára Krisztus volt az új törvény alapítója. Az egyház egyformán elfogadta Jakab apostol moralizmusát és János apostol miszticizmusát. Ha az első században volt helye ilyen eltéréseknek, akkor ma is kell lennie helynek az egyházban a sokféle kifejezésmódnak. Ez a sokféleség az egyház szervezetének természetéhez tartozik.” Craig professzor szándékosan „eltéréseknek” nevezi a Szentlélek apostolokban megnyilvánuló különböző ajándékait, holott éppen eltérések nem voltak a szent apostolok között.

John Gregg professzor nem mond semmi újat, de még élesebben eltörli Krisztus Egyházának határait, és azt, amelybe minden meggyőződéses keresztényt belefoglal, a „Nagy Egyháznak” nevezi.

A bázeli egyetem jól ismert, kommunista szimpatizáns dogmatikus teológia professzora, Karl Barth, aki ugyanebben az 1948-as évben egyik előadásában kijelentette, hogy „a keresztények egyetlen reménye a túlélésre a mai korban az, ha megtalálják a módját, hogy beolvadjanak a mai legfontosabb áramlatba – a világkommunizmusba”, nagyon reálisan bírálja a kortárs (természetesen protestáns) világot, de sajnos kritikáját úgy alkalmazza, mintha az egész kereszténységre vonatkozna, teljesen figyelmen kívül hagyva a Szent Ortodoxiát és annak kegyelemteljes életét. „A Biblia, a dogmatika, a katekézis, az egyházi fegyelem, a liturgia, a prédikálás és a szentségek múzeumi kiállítási tárgyakká váltak. Az egyetlen üdvösséget az egyház újjáéledésében látja az ökumenikus mozgalomban. G. Florovszkij atya az ökumenizmusnak adózik azzal, hogy a többi professzorhoz hasonlóan kijelenti, hogy az Egyház még nem határozta meg önmagát, még nem dolgozta ki teológiai-iskolai definícióját, még nem ismerte meg önmagát.

Ezzel ezek a professzorok azt akarják mondani, hogy az Egyház meghatározására nem találtak képletet; de Florovszkij atya őszintén azt kellett volna mondja, hogy egyetlen dogmára sincs képlet. A Szent Egyház minden dogmáról tanít, beleértve az Egyház dogmáját is, de nincs képlet, mint ahogyan az a matematika, a kémia és a fizika egzakt tudományokban létezik.

Miután megállapították, hogy ilyen formula nem létezik, az ökumenisták úgy gondolják, hogy most már jogukban áll megalkotni saját egyházi koncepciójukat, amelyet az összes létező egyház szintézisének fogalmaztak meg. Így szolgálta egy ortodox pap az ökumenizmus eszméjét, és ez a pap csalárd módon vétkezett egy álságos koncepcióval.

A MÁSODIK GYŰLÉS Evanstonban volt a legszíntelenebb az ökumenizmus szempontjából. Célja az volt, hogy az igaz, vagy ahogy ők nevezik, történelmi Egyház dogmájának megsemmisítése után egyesítse az összes hozzájuk csatlakozó egyházat. Az evanstoni közgyűlésen elhangzott beszámolók unalmasak, tartalom nélküliek; inkább más formában ismételik azokat az elképzeléseket, amelyeket Amszterdamban is hangoztattak. Az összes keresztény egyház tanításait elemezték, és mindegyikből kiemelték azt, ami az egyetemes ökumenikus „Nagy Egyház” részévé teszi.

Meg kell azonban jegyezni egy nagyon érdekes tényt, amely ezen a közgyűlésen történt. Először kritizálták a kommunizmust keresztény szempontból, de még ez a látszólag pozitív jelenség is inkább a közgyűlés vezetői részéről egy ügyes politikai lépés volt, akik ügyesen dobták ezt a csontot a moszkvai kommunistáknak. A manőver teljes mértékben sikeres volt, és a WCC (Egyházak Világtanácsa) következő közgyűlésén a kommunisták rákényszerítették a szerencsétlen moszkvai patriarchátust, hogy vegyen részt, hogy ha már nem is a kommunizmust védjék, de legalábbis ne adjanak lehetőséget az ott összegyűlt keresztényeknek, hogy felvethessék a kereszténység üldözésének kérdését.

Ha visszaemlékszünk arra, hogyan válaszolt a moszkvai patriarchátus az első ökumenikus közgyűlésen való részvételre szóló meghívásra, meggyőződhetünk arról, hogy részvétele a újdelhi közgyűlésen a kommunista pártnak való rabszolgaszerű engedelmességet jelent.

Az 1948-as moszkvai tanácsülésen G. Razamovszkij főpapot bízták meg a meghívás megválaszolásával. Íme a válasz szövege:

„Az orosz ortodox egyház nem vett részt és nem vesz részt egyetlen ökumenikus találkozón vagy konferencián sem... Hezitálunk annak okainak meghatározásában, hogy a konstantinápolyi egyház képviselői miért nem utasították el a részvételt az ökumenikus tevékenységek területén, ahol a találkozókat közös imádság kísérte. Vagy talán a konstantinápolyi patriarchátus megfeledkezett arról, hogy az ortodox egyház kánonjainak védelmében első helyet foglal el a trónok között, és nem tartotta fenn tekintélyét?”...

Az ökumenikus jelentésekből idézve, miszerint az ökumenizmus valójában egy ökumenikus pünkösd, G. Razamovszkij atya így folytatja:

„Az Orosz Ortodox Egyház mindig is azt tanította és tanítja, hogy a pünkösd, azaz a Szentlélek leszállása már megtörtént, és hogy a keresztényeknek most nem a Szentlélek új megnyilvánulását kell várniuk, hanem Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelét. Jézus Krisztus egyedülálló áldozatának jelentőségének lekicsinylése és egy jövőbeli „harmadik óra” megjövendölése, amelyben kinyilatkoztatódik a várt Szentlélek Királysága, a szabadkőművesek és szektások tanításának jellemzője, és a várt ökumenikus pünkösd újonnan kinyilatkoztatott próféciája csupán ezeknek a csábítóknak a hamis prédikációjának régi visszhangja.”

Az állásfoglalás a következő szavakkal zárul:

„Az Egyházak Világtanácsát tájékoztatjuk, hogy mindannyian meghívást kaptunk az amszterdami közgyűlésen való részvételre, mint annak tagjai, de a jelen ülésen részt vevő összes helyi Ortodox Egyház kénytelen elutasítani az ökumenikus mozgalomban való részvételt annak jelenlegi formájában.” A határozatot az orosz, grúz, szerb, román, bolgár, lengyel, albán és csehszlovák egyházak vezetői, valamint az antiochiai és alexandriai egyházak képviselői írták alá.

A Moszkvai Patriarchátusnak a Egyházak Világtanácsával kapcsolatos ilyen elsöprő határozata után megérthető az a lelkesedés, amely a újdelhi közgyűlés összes résztvevőjét elragadta, amikor teljes jogú ökumenikus tagként elfogadták a Moszkvai Patriarchátust, és vele együtt a román, bolgár és lengyel egyházakat. 1968-ban csatlakozott az WCC-hez az utolsó helyi egyház, a szerb egyház. Így az Oroszországon Kívüli Orosz Ortodox Egyház (és más ellenállási egyházak kivételével) minden helyi ortodox egyház tagja lett az ökumenikus mozgalomnak. Az Ortodoxia szempontjából az Egyházak Világtanácsa befejezte tevékenységének ciklusát. Az egész kommunista blokk, élén a Moszkvai Patriarchátussal, már képviselteti magát ott. A világ összes hazugsága összegyűlt. Az újdelhi közgyűlésen az emberiség történetében először jött létre az összes eretnekség és hazugság közös frontja. Az Egyházak Világtanácsában, mintha valami bűvésztrükk lenne, egyesítették és összefogták az egész emberi faj lelki történelmének minden istenkáromlását, tévedését és az Igazsággal szembeni ellenkezését, Káintól és Hámtól kezdve a csalárd Júdásig, Karl Marxig, a romboló Freudig és minden kisebb-nagyobb istenkáromlóig, akik ma kortársaink. Ez a gyűlés szomorú apoteózisa.

Ha valamilyen módon művészi formában lehetne ábrázolni ezt a borzalmas győzelmet, akkor azt „Saint-Saens - Danse macabre” című művének dallamaira kellene előadni.

VÉGÜL az uppsalai zsinat mottójául a Megváltó szavait választotta: „Íme, újjá teremtek mindeneket”... szavak, amelyek kimeríthetetlen teológiai gondolatok forrását jelentették a Szentatyák számára. Az uppsalai zsinat résztvevőinek szájában azonban ez az evangéliumi mondás szinte kizárólag mindenféle társadalmi, jótékonysági, közéleti, osztálybeli, és néha ipari kérdésre vonatkozott.

Meg kell jegyezni, hogy ezen a közgyűlésen 140 küldött vett részt az összes helyi ortodox egyházból, nem számítva tanácsadóikat, fordítóikat és titkárukat. A moszkvai delegáció 35 püspöki és papi rangú küldöttből állt, élükön Nikodim metropolitával. A Görög Egyház ezúttal csak két laikus képviselőt küldött a közgyűlésre, akik még az ülésszak vége előtt elhagyták a közgyűlést. Magatartásukat hivatalosan azzal magyarázták, hogy Uppsalában a svéd fiatalok több tüntetést is szerveztek a jelenlegi görög katonai kormány ellen. De valójában a Görög Egyház folyamatosan kénytelen visszatekintve figyelni az egyre növekvő ószövetségi mozgalomra; és ha ehhez hozzátesszük azt a tényt, hogy az ortodox küldöttek többsége, kivéve néhány ortodoxiától teljesen elszakadt személyt, mindig kényelmetlenül, kellemetlenül, gátolva érzi magát az ökumenikus gyűlések ülésein, akkor bátran kijelenthetjük, hogy a Görög Egyház e két képviselője örömmel távozott a gyűlésről egy ilyen hihető ürüggyel.

Nem felesleges itt hangsúlyozni, hogy az ökumenikus mozgalom vezető tisztségviselői milyen óvatossággal kezelik általában az ortodox küldötteket. Miután szinte az első közgyűléstől kezdve észrevették, hogy az ortodox küldöttek nem érzik otthon magukat, nem tudnak teljes mértékben átadni magukat az ökumenizmusnak, és lelkiismeretük mélyén mindig gyötrődnek az ökumenizmusban való kényszerű részvételük miatt, a mozgalom vezetői, miután végül Uppsalában összegyűjtötték az ortodox helyi egyházak összes képviselőjét, nagyon finom politikát kezdtek velük szemben, amelynek célja a kiképzés, a megszelídítés és fokozatosan magához vonzza ezt a még nem teljesen kialudt ortodox lelkiismeretet, hogy azt ökumenikus kemencéjében megolvasztassa. Annak ellenére, hogy ez alkalommal Uppsalában gyűlt össze a legnagyobb számú ortodox küldött, az összes közgyűlésen egyetlen egyikük sem tartott beszédet. Mivel az összes küldöttet különböző bizottságokba osztották be, az ortodox küldötteket valójában az ökumenizmusra képezték ki azzal, hogy kénytelenek voltak minden döntést és határozatot szó nélkül aláírni, és lelkiismeretükkel kapcsolatban is hallgattak, ami ilyen körülmények között valószínűleg nem okozott nagy szenvedést uraiknak. Ezt a politikát a lelkiismeret elaltatásának nevezhetjük.

Az uppsalai közgyűlés megnyitásakor az összes résztvevő nevében felolvastak egy ökumenikus imát, amely így szólt: „Ó, Isten, Atyánk, Te mindent meg tudsz újítani. Rád bízzuk magunkat: segíts nekünk másokért élni, mert a Te szereteted minden emberre kiterjed; segíts nekünk az Igazságot keresni, amelyet még nem ismerünk...” Hogyan érezhették magukat az ortodoxok, amikor ezeket a szavakat hallották? Érdekes lett volna akkor megnézni az ortodox egyházi vezetők arcát, akik a protestánsokkal, szektásokkal és katolikusokkal - akik ezúttal szintén képviseltették magukat - együtt mindenki előtt kijelentették, hogy ők sem ismerik az Igazságot. Minden papunk, a legeldugottabb faluból is, tapasztalatból ismeri az Igazságot, amikor Isten oltáránál áll és lélekben és igazságban imádkozik Istenhez. Még a Moszkvai Patriarchátus lapja is, amely teljes mértékben a kommunista párt cenzúrájának van alávetve, amikor beszámolójában idézte az imádság szavait, nem merte az angol „Truth” szót „isztinának” fordítani, hanem „pravdának”, „helyességnek”. Mindazonáltal mindenki jól megértette, hogy ebben az esetben az imádság szövege mindenféle kétértelműség nélkül az Igazságról beszélt.

Lehet, hogy az ortodox egyházi vezetők a közgyűlés megnyitásakor a jezsuiták régi gyakorlatához, a „reservatio mentalis”-hoz folyamodtak; de ebben az esetben, ha ezek a küldöttek nem bánják meg azt a bűnt, hogy eretnekekkel imádkoztak együtt, akkor úgy tekinthetők, hogy teljesen téves úton járnak, és elhagyták az Ortodoxia Igazságát.

MIUTÁN RÁVILÁGÍTOTTUNK mind a négy ökumenikus zsinat lényegére, folytassuk most azok ihletőjének, azaz az ökumenizmusnak a vizsgálatával, hogy meglássuk ennek a jelenségnek a lényegét.

Az ökumenizmus az eretnekségek eretneksége, mert eddig az egyház történetében minden egyes eretnekség arra törekedett, hogy az Igaz Egyház helyébe lépjen, míg az ökumenikus mozgalom, miután egyesítette az összes eretnekséget, mindet arra hívja, hogy együtt tiszteljék magukat, mint az egyetlen igaz egyházat. Itt az ősi arianizmus, a monofizitizmus, a monotelitizmus, az ikonoklasztika, a pelagianizmus és egyszerűen minden lehetséges babona a mai szektákból, teljesen különböző nevek alatt, egyesült és támadást indított az Egyház ellen. Ez a jelenség kétségtelenül apokaliptikus jellegű. Az ördög szinte egymás után harcolt Krisztus igazságával, amelyet a Nikaiai Hitvallás fogalmaz meg, és most eljutott a Hitvallás utolsó és legfontosabb bekezdéséhez: „Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban.” Azt mondjuk, hogy a legfontosabb, mert a hitvallásban megfogalmazott összes igazság az utolsó bekezdésben valósul meg, Krisztus Egyházában valósul meg, amely nemcsak az Igaz Ortodox tanítást adja nekünk, hanem a kegyelmet adó erőt is, hogy ezeket az igazságokat megvalósítsuk, azok szerint éljünk, csak az Egyházban és az Egyházon keresztül. Az Egyház, ahogy Ilarion érsek művében: A kereszténység nem létezik az Egyház nélkül, írja, nem az Egyház álma, hanem az élet Krisztusban.

Az ökumenizmus, amely Krisztus Egyházának határait igyekszik lebontani, önmagában semmilyen határral nem rendelkezik. Már nem csak az összes keresztény, meg ráadásul a zsidók egyesüléséről van szó, hanem arról, hogy mindenki, aki a földön él, az Egyház tagja. Ugyanaz a Karl Barth jövendöli meg a „Corpus Christianum közelgő bukását”, és azt mondja, hogy „elérkeztünk az idők végének korszakába, amikor kibontakozik Isten és az ember kapcsolatának történetének utolsó szakasza, és azt nem az Ortodox Egyház tanításának megfelelő utolsó ítélet koronázza meg, hanem egy teljes megbékélés, amely Isten és az egész teremtés között fog bekövetkezni”.

Ha megvizsgáljuk az összes protestáns egyház belső életét és azt, hogy az ökumenizmus mit hoz be ezekbe, azonnal két gondolati és életáramlatot fogunk látni. A protestáns csoportok túlnyomó többsége, miután elvetette eretnek tanításait, és nem érez magában további ösztönzést arra, hogy vallásában újra megtalálja centrifugális erejét, átadja magát az ökumenizmusnak. Teljesen közömbösek egykor vérrel és szenvedéssel ápolt világnézetük iránt, és magukban egy hatalmas, Krisztus iránt közömbös tömeget képviselnek. Néha egy második, ellentétes megnyilvánulás is megfigyelhető, de ez mindig nagyon kis számú, vagy akár tisztán személyes - ez a protestáns világban azoknak a ritka egyéneknek a megnyilvánulása, akik egyszerű önfenntartási ösztönből nem akarnak egyszerűen beolvadni a személytelen és vérszegény tömegbe, és a nyugati kereszténységet holttestté változtatni. Az ökumenizmus bölcsei ezekre az utóbbiakra kifinomult halászati taktikát alkalmaznak, horgot vetve néhány szabadságszerető közösségre, hogy később kihúzzák őket a végzetes ökumenikus partra.

Számunkra, ortodoxok számára ezek a keresztények közelebb állnak hozzánk, még ha tévedésben is vannak, de még mindig hamis hitükben égnek, továbbra is megőrizve az élet néhány jelét.

Teológiai szempontból az ökumenizmus nem állja meg a helyét semmiféle kritika alatt, mert elkerüli a saját dogmatikai megközelítést. Nem a mélyben, hanem a felszínen terjed, a már elavult eretnekségek rétegei mentén; de egy titkos, rugalmas erő támasztja alá, amely maga is az árnyékban marad. Mögötte szintén hatalmas anyagi erő áll, ügyes pénzügyi politikával, amely ügyesen nyújt segítséget, vagy ajándékaival a mérleg nyelvét a maga oldalára billenti, ha valaki ingadozik, vagy még nem vesztette el lelkiismeretének érzékenységét.

Külső felépítésében az Egyházak Világtanácsa nagyon hasonlít a Nemzetek Szövetségéhez vagy a jelenlegi ENSZ szervezethez, amelynek főtitkára van. Anélkül, hogy bármilyen utalást akarnánk tenni az időkre és az évszakokra, amelyek mind Isten jobb kezében vannak, csak feltételezhetjük, hogy az antikrisztus mindkét szervezet élén áll majd, de lelkileg közelebb áll hozzá, inkább rokonnak tekinthető az Egyházak Világtanácsa.

KÖVETKEZTETÉS ÉS ÁLLÁSFOGLALÁSOK

Az ökumenizmus ma már a mi Egyházunk kapujában áll. Minden helyi ortodox egyház tagja lett, utoljára a szerb egyház, amelyet 1968-ban fogadtak be. Ha eddig az ökumenizmus nem jelentett veszélyt számunkra, most a helyzet némileg megváltozott, elsősorban azért, mert mi maradtunk az egyetlen egyház az egész világon (valamint ezen írás létrejöttekor a görög és román igaz ortodox egyházak – a magyar fordító megjegyzése), amely nem lépett be a WCC-be, és minden valószínűség szerint különleges lépéseket fognak tenni velünk szemben, különleges taktikát fognak alkalmazni. Erre fel kell készülnünk. Másodszor, kétségtelenül erős támadás fogja érni híveink tömegét, akik között nem kevés olyan lélek van, akik közül néhányan engednek az egyesülés gondolatának csábításának, félve elszigetelődésüktől, mások pedig az előnyök, a jobb helyzet, egyszóval az aranyborjú csábításának.

Amennyiben, amint azt fentebb jeleztük, az ökumenikus mozgalmat egy különleges álkeresztény világnézet készítette elő, amely teljes mértékben közömbös volt az igazság iránt a YMCA, a YWCA, Cserkészek Világszervezete és más hasonló szervezetekkel, akkor ugyanazt a lelki gyengítő szerepet játszotta ortodox világunkban az iskolák skolasztikus tanítása - a keresztény tanítás szent igazságainak hideg, lelketlen, pusztán spekulatív vizsgálata, amelyben teljesen hiányzik minden dogma erkölcsi oldalának megközelítése. A dogmák erkölcsi tanítása pedig az, ami egyformán magával ragadja, érdekli, élénkíti és megrázza a lelket a teológus hallgatók, a hívő laikusok, a tanult emberek és az egyszerű emberek körében egyaránt. E dogmák erkölcsi oldala nélkül az egész teológiai tudomány elveszíti alapját, és olyan lesz, mint a világi tudományágak, sőt még azoknál is kevésbé érdekes, mert például a fizika és a kémia konkrét, kézzelfogható dolgokkal foglalkozik, míg a szegény teológus hallgató a dogmák erkölcsi oldala nélkül nem látja személyesen a lelki valóságot.

Ennek a legfontosabb teológiai tudománynak az ilyen oktatása eredményeként a szemináriumokból olyanok kerülhettek ki, mint Sztálin, Mikajan, és minden valószínűség szerint nem kevés tagja a Csekának (szovjet titkosszolgálat). A szegény dogmatikus teológia tanár nem is sejtette, hogy egy leendő szörnyeteget készít elő. Valóban, személyesen ő volt a hibás, amikor ilyen volt a rendszer, és ez a mai napig így van? Ma azonban a Szentháromság Szemináriumunkban (Jordanville, New York) a dogmatikus teológia élénk lesz, a kolostor egész kegyelemteljes légkörének, imádságának és böjtjének erejévé válik.

Ha az ökumenizmus elkezdi soraiba vonzani ortodox keresztényeinket, akik közömbösek lesznek tanításunk igazságai iránt, akkor ezt a közömbösséget egyedül magunknak köszönhetjük.

A Szentatyák szándékosan helyezték el a Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallást a Szent Liturgiában és más napi szertartásokban imádságként, hogy az egész Ortodox hit tanítását, amelyet ilyen tökéletes, ideális rövidséggel fejeztek ki, valódi kötelékkel összekapcsolják lelkünkkel, hogy a Hitvallás élet legyen, és ne absztrakt tanítás. A Szentatyák ezzel azt tanítják nekünk, hogy az Úr Istennel csak imádságban lehet közösségben lenni, hogy az Úr Istennel kapcsolatban nem szabad csak az értelmünkkel érvelni, hanem imádságban és hitben a lelkünk minden erejével - elmével, szívvel és akaratunkkal - kell elmélkedni. A Hitvallás nem a tanításunk kinyilatkoztatása, nem a hitünk memoranduma, hanem a lelkünk minden erejének imádságos munkája.

Ideje, hogy minden dogmatikus teológiai tankönyvünkben az Ortodox Keresztény dogmatika alapvető, jellegzetes jegyeit (teológiai jelleg, isteni kinyilatkoztatás és egyházorientáltság) kiegészítsük az imádsággal, hogy minden dogmát közvetlenül a lelkünkhöz kössünk. Amikor a Szentatyák tanítják nekünk tanításukat, azt életük teljességéből teszik, amely imádsággal átitatott. Minden tanításukat, ha úgy lehet mondani, imádságban és elmélkedésben szerezték, és nem az analitikus elme intellektuális szillogizmusaiból. A szemináriumokban és akadémiákon gyakorolt, pusztán spekulatív dogmatan tanulmányozásban rejtőzik egy finom büszkeség, amelybe finom istenkáromló szálak szövődnek. Emlékszem, hogy a nagy Abba Szentháromság dogmájáról tartott ihletett beszéde után Antonij metropolita (Hrapovitskij) egyik tanítványa így kiáltott fel: „Vladika, a dogma magyarázata után az embernek sírni támad kedve az érzelmektől.”

Kizárólag értelemmel az ember istenkáromláshoz juthat, és ha csak azzal vizsgálja a szent igazságokat, akkor a protestánsok asztalánál találhatja magát, akik Istennel párbeszédet folytatnak.

A dogmatikus igazságban való hitünk imádsággal átitatott ereje minden dogmából fakadó erkölcsi erő valódi forrása számunkra. Ez annyira igaz, hogy ha imádkozva hiszünk Isten mindenhatóságában, akkor Isten irgalmának megfelelően, kérésünkre, az Isten erejével öltözködünk fel, amennyire az számunkra elérhető. Ha imádkozva hiszünk Isten mindenhatóságában, akkor Isten irgalmának megfelelően, könyörgésünknek és megtisztulásunk mértékének megfelelően tudást, bölcsességet és ítélőképességet kapunk. Így minden dogmatikus igazságból imádkozva kapjuk meg a Szentlélek ajándékait. Más szavakkal, a helyes hit és imádság munkáján múlik a helyes élet - az élet Krisztusban, élet az Egyházban.

Hasonlóképpen imádságosan hiszünk az egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban, és ugyanakkor könnyedén kijelentjük, hogy más egyházakban is megtalálhatók az Eucharisztia és a Keresztség Szentségei. Hol van tehát a hitünk az Egyetlen, azaz kizárólagos Egyházban, az összes Szentség kizárólagos, egyetlen őrzőjében?! De itt szeretném felajánlani a következő megoldást.

Magunknak kell elvetnünk, véglegesen szakítanunk egy bizonyos mélyre ható - szerencsénkre csak a gondolatainkban létező - skolasztikus ökumenizmussal. Azt mondom, hogy csak skolasztikus és elméleti, mert egyetlen józan gondolkodású Ortodox embernek sem jutna eszébe, hogy protestáns vagy katolikus templomban vegyen részt a Szentáldozásban, mert egész lényével, ösztönösen, belső, érthető tudással tudja, hogy a Szentáldozás csak Krisztus Egyházában létezik.

A helyzet azonban egyáltalán nem ilyen rózsás az intellektuálisok, a művelt osztály körében. Itt olyan nagy a koordináció hiánya, olyan sokféle és változatosak a tévedések, hogy merészen kijelenthetjük, hogy nincs két ember, aki ugyanúgy gondolkodna. Itt találkozhatunk olyan érzelmes hölgyekkel, akik Szárovi Szent Szerafim ikonja mellett a katolikus ’’szent” Teréz képét is tartják, és olyanokkal, akik szerintük a keresztény aszkézist gyakorolják. Egyesek úgy gondolják, hogy minden keresztény vallásban minden ’’szentség’’ érvényes; mások bizonyos fenntartásokat tesznek, amelyek szerint állítólag el lehet ismerni a Keresztség Szentségét, de az Eucharisztia Szentségét nem. Ám lehetetlen felsorolni ezeket a tévedéseket; ez egy igazi boszorkányfőzet különféle véleményekből. A legszomorúbb az, hogy ezeket a tévedéseket, régi skolasztikus felfogásunknak köszönhetően, még a papság egy része is vallja. Teljesen feledésbe merült a patrisztikus mondás, miszerint „az eretnekek eucharisztiája a démonok tápláléka”. És ha nincs Szentáldozás, akkor általában nem lehet semmiféle Szentség, mert a Szentlélek minden Szentségben leszáll Isten Fiának megtestesüléséért, az Ő Istenségéért. A Szentségek Szentsége, az Eucharisztia pedig az Istenség Szentsége.

Jelen esetben el kellett volna fogadnunk a kompromisszumot nem ismerő Ortodox világnézet legfőbb elveinek álláspontját. Van Isten, van az Ő egy, szent, egyetemes és apostoli Egyháza, és van az egész emberiség, amelyet Isten az Ő szent Egyházán keresztül hív magához. Minden más vallás, az úgynevezett keresztény, monoteista vagy pogány vallás, a legkisebb kivétel nélkül, legyen az ’’katolikus’’, protestáns, muszlim vagy buddhista – mind az ördög által Krisztus Egyháza és az egész emberiség közé állított akadályok, csapdák. Csak a különböző hitűekkel való személyes kapcsolatokban, az egyházi ökonómia (engedékenység) érdekében, egyszerűen a tudás és a kritika érdekében tekinthetünk bizonyosakra úgy, mint akik alkalmasabbak az Ortodoxiára, másokra pedig úgy, mint akik távolabb állnak tőle, de elvileg mind kivétel nélkül a hamissághoz tartoznak, és semmi közük az Igazsághoz.

Itt helyénvaló felidézni Egyiptomi Szent Makáriosz látomását: az ördög a testvéreket akarta megkísérteni, és bizonyos edényekkel volt körülvéve. A nagy vén megkérdezte tőle: „Hová mész?” A Sátán így válaszolt: „Meglátogatom a testvéreket.” „De miért vannak nálad ezek az edények?” - kérdezte újra a vén. Az ördög így válaszolt: „Ételt viszek a testvéreknek.” Az idősebb megkérdezte: „És mindegyikben étel van?” „Igen” - válaszolta a Sátán - „ha valamelyik nem tetszik valakinek, adok egy másikat; és ha ez sem tetszik, adok még egy harmadikat.”

Így tehát ezek a vallások mind azok, amelyek elfogadták az ördög ételét: itt van Assisi ’’Szent’’ Ferenc finom csábítása egy edényben, mellette a nirvána egy másikban, ott pedig Mohamed, Luther, Kálvin, VIII. Henrik, ízlésüknek megfelelő étellel.

Hogyan tudunk sikeresen küzdeni az ökumenizmus ellen, ha magunk is megosztottak vagyunk a nézeteinkben, nincs tiszta és egyértelmű Ortodox világnézetünk, és nem érezzük a szent kizárólagosságot, a szent Ortodox Egyház egyediségét? A fiatalok nevelésében ez a megosztottság különösen romboló hatással van az ifjú lelkekre.

Figyelembe kell venni, hogy a fiatalokkal végzett munkánk sikertelenségét ötven százalékban ennek a bűnös határozatlanságnak tulajdoníthatjuk, ami az igazságról alkotott elképzeléseinket jellemzi. A fiatalokra jellemző a hősiesség, az őszinteség, az igazság iránti vágy, és ezért számukra mindig elfogadhatatlan lesz az a gondolat, hogy az igazság töredékei az összes vallásban szétszórva találhatók.

Végül, utolsó határozatként jelezhetjük, hogy elengedhetetlen, hogy az Ortodoxia vasárnapján minden katedrális templomban megünnepeljék az Ortodoxia diadalának szertartását. Ez mindig mélyen megérinti az összes hívőt, és valódi érzést kelt bennük az Ortodox Egyház szentségéről és megingathatatlanságáról. Ezen az istentiszteleten az összes jelenlévő arcát egyfajta remegő öröm hatja át, a Krisztus Egyházának a gonosz feletti végső diadalának misztikus előérzete miatt. Megengedem magamnak, hogy ezt a szertartást a lelki megújulás misztériumának, az Igazságban való megerősítés misztériumának nevezzem.

Véleményem összefoglalásaként szeretném megjegyezni, hogy az ökumenikus mozgalomról alkotott leírásom ilyen taszító színekkel való bemutatása annak köszönhető, hogy mindig is arra törekedtem, hogy ezt a sürgető, mint egy fullánk, égő ördögi kérdést lényegében a kompromisszumot nem ismerő Ortodoxia elveinek szemszögéből vizsgáljam. Az ökumenizmus képviselőinek azonban, bármennyire károsak is voltak az elképzeléseik, mégis gyenge és korlátozott emberek maradnak, és lehet, hogy a Sátán leginkább éppen ezeket a legengedelmesebb szolgáit gyűlöli, mert korlátozott emberi természetükben a Sátán korlátlan büszkeségét fájdalmasan emlékezteti az ő ördögi, mindent elpusztító gonoszságának korlátozottságára.

Nem kívánva, hogy jelentésem a legkisebb mértékben is károsítsa a szeretet munkáját, úgy vélem, hogy elvileg teljesen kompromisszummentesnek kell lennünk az ökumenizmussal, ezzel a leginkább jelenkori gonoszsággal szemben, de a személyes találkozások során, amelyek mindig elkerülhetetlenek, mindig Isten Fiának, a szeretet Istenének hű tanítványainak kell lennünk.