István atya szentbeszéde Pünkösd szent ünnepén

Drága ortodox testvéreim, szeretettel köszöntelek titeket a szent pünkösd, Krisztus Urunk Szent Egyháza megalapulásának, ünnepén!

Pünkösd ünnepének liturgikus istentiszteletein a Szentlélek apostolokra való leereszkedését az isteni Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek, teljes kinyilatkoztatásával együtt ünnepeljük. Az Istenség teljessége a Lélek emberhez való leereszkedésével nyilvánult meg, és az egyházi himnuszok ezt a megnyilvánulást ünneplik, mint Istennek a világ felé való önkinyílvánításának végső aktusát. Ezért a pünkösd vasárnapját az ortodox hagyomány szerint a Szentháromság napjának is nevezzük.

Talán nincs más olyan egyházi ünnep, amelyet annyira félre értelmeznének a különböző pünkösdista, karizmatikus vagy new age gyülekezetek, mint a mai ünnepet. Egy démoni szellemtől vezérelve, amit persze ők a szentléleknek vélnek, ezek a szegény eltévelyedett emberek totális lelki delúziójukban olyan lelki adományokat vélnek a magukénak, melyet Krisztus Istenünk az Ő apostolainak és a szentatyáknak, az Ő igaz tanítványainak adományozott, és nem a mi ezer sebből vérző utolsó nemzedékünknek. Ennek szemléltetésére Kaukázusi Szent Ignác az Aréna című könyvében egy nagyon hasznos példát ad számunkra, melyből most idéznék nektek:

 „A gazdag Földesúr Pazar vacsorát adott barátainak és ismerőseinek, valamint számos embernek, akiket meghívott a vacsorára, hogy bővítse barátainak és ismerőseinek körét. Végtelen mennyiségű elképzelhetetlen és leírhatatlan minőségű lelki ételt biztosítottak a vendégek számára a lelki asztalon. A vacsora végén a vendégeknek nagylelkűen lelki ajándékokat adtak. Amikor a meghívott díszvendégek távoztak, a Földesúr kinézett az esküvői teremből, és az ajtóknál megpillantotta az éhes koldusok tömegét, akik örömmel élvezték volna a vacsora után megmaradt maradékot. A legkegyelmesebb Úr azt mondta a szolgáknak, hogy hagyják abba az asztal letakarítását. Meghívta a koldusokat, hogy jöjjenek be, annak ellenére, hogy mocskos és rongyos kinézetük nem voltak összhangban az esküvői terem csodálatával, és letette eléjük a lakoma maradványait. Félénken és csodálkozva a koldusok beléptek a tágas terembe, odamentek az asztalhoz és ott álltak ott, ahol történetesen a vacsora volt, és mindegyik koldus elkezdte venni és enni, amit csak talált előtte. Felszedték az összes maradékot. Természetesen egyikőjük sem kóstolt egyetlen egész tál ételt, sem a szolgák rendes jelenlétét, sem a vendégek által használt értékes tányért és evőeszközöket nem élvezték, és nem hallották az énekesek hatalmas kórusát vagy az egész világegyetemben zengő és a mennyekbe szálló zenét. Éppen ezért a koldusok egyike sem tudott világos és pontos elképzelést alkotni a menyegzőről, noha voltak köztük természetes intelligenciájúak. Miután jóllaktak a maradékkal, meg kellett elégedniük a kitűnő és finom vacsora sejtelmes és hozzávetőleges elképzelésével, amelyet a tisztelt vendégek élvezhettek. Miután eltakarítottak mindent, ami ehető volt az asztalon, a koldusok a Földesúr lábai elé estek, megköszönve neki azokat az ételeket, amelyeket még soha nem ízleltek vagy láttak. Azt mondta nekik: „Testvéreim, a mennyegző előkészítése során nem gondoltam rátok. Tehát nem adtam nektek megfelelő vacsorát, és nem adtam neked azokat az ajándékokat, amelyeket mind egy korábban elvégzett számítás szerint adtam át, amelyet csak én értek.” A koldusok egy hangon felkiáltottak: „Uram, kik vagyunk mi, hogy ajándékokat vagy egy nagy vacsorát kapjuk?! Kimondhatatlanul hálásak vagyunk, hogy nem vetettél el minket. Beengedtél az esküvői terembe minket, akiket mindenféle hiba kínoz, és megmentettél minket az éhhaláltól.” A koldusok szétszéledtek, megköszönve és megáldva a jószívű Gazdát. Majd a jóságos Földesúr szolgákhoz fordulva azt mondta: „Most szedjétek le az asztalt, és zárjátok be a termet. Nem lesz több vendég, és amit étel gyanánt felajánlhatnánk azt már felajánlottuk. Minden elfogyott.”

Drága testvéreim, ahogy azt már többször említettem ezek a koszos koldusok mi vagyunk, nekünk langyosságunk végett már nem adattak meg azok a lelki javak és ajándékok, mint az előző nemzedékek keresztényeinek. Már az is csoda, hogy még mindig tagjaivá vállhatunk Krisztus Urunk Szent Egyházának, az egyre kisebbedő ortodox egyháznak, részesülhetünk annak szentségeiben és emberszerető Istenünk még mindig elnapolja dicsőséges második eljövetelének és végső ítéletének időpontját, hogy az a kis maradék, aki még üdvözölni akar menedéket találjon az Egyház üdvözítő bárkájában. 

Nekünk ortodox keresztények életfontosságú, hogy minél jobban megpróbáljunk szert tenni az „éberség”, görögül nepszisz, erényére, hogy elkerüljük a mai Harry Potter nemzedék lelkidelúzióját, amikor szinte minden magát „Istenkeresőnek” tartó ember azt képzeli, hogy a valós lelki életet és az Istennel való kapcsolatot különböző természetfeletti jelenségek és „csodák” bizonyítják.

Mondanom sem kell, hogy ez „szellemiség” teljesen ellentétes az ortodox lelki élet alaptételeivel, mely szigorúan tiltja az imaginációt az imák során vagy, hogy bármiféle látomásnak vagy „csodás” jelenésnek hitelt adjunk. Akik szeretnének jobban elmélyülni ezen témakörben, azoknak tudom ajánlani Seraphim Rose „a lelki élet két téves megközelítése” című előadását.

Drága testvéreim adjunk hálát az Úrnak, hogy az Ő Szent Egyházának gyermekei lehetünk és ünnepeljük tiszta szívből, hogy nagy emberszeretetében teljességében kinyilatkoztatta Magát és elküldte számunkra az Ő Szentlelkét, hogy Vigasztalónk legyen az idők végezetéig.

Övé legyen minden dicsőség, tisztelet és hála a háromságban tisztelt Egy Igaz Istennek, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor es mindörökkön örökké, Ámin!