Karthágói Szent Ciprián - Az eretnekek megkeresztelésének fontosságáról

Szt. Ciprián 71. Levele Quintus testvérének

Üdvözlet! Lucianus presbitertársunk hírül adta nekem kívánságodat, kedves testvérem, hogy jelezzük neked, mit gondolunk azokról, akik az eretnekeknél és skizmatikusoknál látszólag meg vannak keresztelve. Hogy tudd, mit határoztunk nemrég erről az ügyről egy zsinaton, ahol több püspök és presbitertársunk is jelen volt, elküldöm neked a zsinati levél egy példányát. Nem tudom ugyanis elképzelni, miféle balítélet vezetheti félre azokat a társainkat, akik szerint az eretnekeknél megkent embereket nem kell megkeresztelni, ha áttérnek hozzánk; ugyanis csak egy keresztség létezik, és ez az egy az egyetemes egyházban van - hiszen csak egyetlen egyház van, és az egyházon kívül nem létezhet keresztség. Mivel pedig nincs két keresztség, ezért ha az eretnekek valóban keresztelnek, akkor nekik van keresztségük. Aki teljes tekintélyével kiáll ezen gyalázatosság mellett, az egyetért velük és elismeri, hogy Krisztus ellenségei rendelkeznek az ember bűnöktől való lemosásának, megtisztításának és megszentelésének hatalmával. Mi viszont azt állítjuk, hogy akik tőlük áttérnek mihozzánk, azokat nem újra, hanem megkeresztelik. Hiszen nem kaphatnak semmit onnan, ahol semmi sincs, így azért jönnek hozzánk, hogy itt megkapjanak minden kegyelmet és igazságot, mivel kegyelem és igazság is csak egy van. Néhány kollégánk viszont inkább az eretnekeket akarja megbecsülésben részesíteni, mintsem velünk értsen egyet, és azzal, hogy nem hajlandók az egy keresztséggel megkeresztelni az áttérőket, ők maguk hoznak létre két ke- resztséget (mivel azt állítják, hogy az eretnekeknél is van keresztség). Vagy, – ami még súlyosabb bűn – az eretnekek mocskos és istentelen szertartását előbbre helyezik és többre értékelik, mint az egyetemes egyház egy, igaz és törvényes keresztségét. Nem gondolnak bele, hogy írva van: Akit egy halott keresztelt meg, mit használ neki a mosdás? (Sir 34, 25). Az pedig nyilvánvaló, hogy akik nincsenek az egyházban, halottnak számítanak; és nem keltheti életre a másikat, aki maga nem él, mivel csak egyetlen egyház létezik, amely az örök élet kegyelmét elnyerve örökké él, és Isten népét életre kelti. Azt is állítják, hogy ebben régi szokást követnek, mivel már elődeinknél is léteztek az eretnekségek és skizmák kezdeményei; olyanok tartoztak oda, akik elfordultak az egyháztól, tehát korábban megkeresztelkedtek ott. Aztán, mikor visszatértek az egyházba és bűnbánatot gyakoroltak, már nem volt szükség rá, hogy megkeresztelkedjenek. De mi is ezt tesszük, hiszen akikről biztosan tudjuk, hogy itt keresztelkedtek meg és tőlünk mentek át az eretnekekhez, de aztán felismerték bűnüket, és tévedésüket levetve visszatértek az eredeti igazsághoz, akkor elegendő, hogy a bűnbánat során csak kézrátételt alkalmazzunk rajtuk. Hiszen már bárányok voltak, és a pásztor ezeket az elbitangolt, megtévedt bárányokat fogadja vissza az akolba. Viszont aki egyenesen az eretnekektől jön, és korábban nem volt az egyházban megkeresztelve, hanem teljesen kívülálló idegenként érkezik, azt meg kell keresztelni, hogy bárány legyen, mivel csak egy víz van, mégpedig a szent egyházban, ami báránnyá teheti. Így hát, mivel semmi közös nem lehet a hazugságban és az igazságban, az árnyban és a fényben, a halálban és a halhatatlanságban, az Antikrisztusban és Krisztusban, mindenképpen ragaszkodnunk kell a katolikus egyház egységéhez, és semmiben nem szabad engednünk az ellenségnek a hitet és az igazságot illetően. De nem is a szokás alapján kell parancsolni, hanem józan érveléssel meggyőzni. Mert Péter sem követelt magának kevélyen semmit, mikor Pállal vitatkoztak a körülmetélésről – pedig őt választotta ki elsőnek az Úr, és rá építette egyházát -, és nem tartott igényt erőszakosan semmire, nem mondta, hogy övé az elsőség, és ezért az újak, a később jövők engedelmességgel tartoznának neki. Nem vetette meg Pált, amiért korábban az egyház üldözője volt, hanem jóváhagyta igazságos javaslatát, készségesen egyetértett a jogos érveléssel, amit Pál alkalmazott. Így példát szolgáltatott nekünk az egyetértésre és a türelemre, högy ne szeressük a magunkét túlságosan, hanem inkább tegyük magunkévá, ami hasznosat és üdvöset testvéreink és kollégáink javasolnak, ha azok igaz és jogos dolgok. Pál is figyelt erre, hűen vigyázott az egyetértésre és a békére, ahogy levelében is írja: Két vagy három próféta beszéljen, a többiek pedig ítéljék meg őket. De ha az egyik ülő kijelent valamit, akkor az első hallgasson (1Kor 14,29-30). Ezzel adta tudtunkra és mutatta meg, hogy egyes embereknek sok dolog jobban feltárul, és senkinek sem szabad mereven ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer kipróbált, hanem szívesen fogadni, ha valami jobbat és hasznosabbat javasolnak. Ugyanis nem legyőznek minket, amikor helyesebb javaslatot tárnak elénk, hanem inkább épülünk, különösen azokban az ügyekben, amelyek az egyház egységére vonatkoznak, hitünk és reményünk igazságára; mint például, hogy Isten főpapjainak, egyházának az Ő akaratából való elöljáróinak tudniuk kell, hogy bűnbocsánat csak az egyházban adható, és Krisztus ellenségei semmire sem tarthatnak igényt az Ő kegyelméből. A jó emlékezetű férfiú, Agrippinus is, aki az idő tájt püspöktársaival együtt Africa és Numidia tartományokban Isten egyházát kormányozta, kimondta ezt, s közös elhatározás alapján, mindent megvizsgálva megerősítette. Véleményük istenfélő, jogos, üdvös, megfelel a hitnek és az egyetemes egyháznak, így mi is ezt követjük. S hogy tudd, milyen leveleket írtunk ebben az ügyben, közös elhatározással átküldjük neked és a többi püspöktársunknak ezek másolatait. Minden jót kívánok neked, kedves testvérem.

Szt. Ciprián 72. Levele Stephanus testvérnek

Üdvözlet! Hogy alaposan megvitassunk bizonyos dolgokat, és hogy közös erőfeszítéssel megvizsgáljuk őket, szükségesnek tartottuk, kedves testvérem, hogy mi, püspökök, minél többen összegyűljünk és zsinatot tartsunk. Ezen sok minden lett előterjesztve és elvégezve. De neked elsősorban arról akarunk írni, és tekintélyes bölcsességed elé terjeszteni, ami a leginkább vonatkozik a főpapi tekintélyre és az egyetemes egyház egységére, és nem kevésbé a méltóságra, amely az isteni akaratból történt beiktatásunkból származik. Ugyanis azokat, akik az egyházon kívül lettek megkenve, vagyis az eretnekeknél és skizmatikusoknál szennyezte be őket az istentelen víz fertője, meg kell keresztelni, mikor átjönnek hozzánk és az egyházhoz, amely egy. Nem elég, hogy csupán kézrátétellel megadjuk nekik a Szentlelket, ha nem kapják meg az egyház keresztségét is. Ugyanis csak akkor lehetnek teljesen megszentelve Isten fiai, ha mindkét szentségben újjászületnek, ahogyan írva van: aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten királyságába (Jn 3,5). Az Apostolok Cselekedeteiben is felfedezhetjük, hogy erre már ők is vigyáztak, az üdvhozó hit igazságával õrizték. Mert mikor Cornelius százados házában az ott lévő pogányokra leszállt a Szentlélek, és lángoltak a hit tüzétől, teljes szívükkel hittek az Úrban, amikor vele betelvén mindenféle nyelven áldották Istent, ennek ellenére Szent Péter apostol (emlékezve az isteni parancsra és az evangéliumra) megparancsolta, hogy kereszteljék meg őket, akiket már betöltött a Szentlélek – így nem tűnhetett úgy, mintha az apostoli tanítás nem őrizte volna meg minden tekintetben az isteni parancs és az evangélium törvényét. Azt pedig, hogy nem keresztség, amivel az eretnekek élnek, és hogy semennyire sem részesülhet Krisztus kegyelmében, aki Krisztus ellensége, alaposan bebizonyítottam levelemben, amelyet a minap írtam ebben az ügyben Quintus kollégánknak, aki Mauretania élére került, s abban a levélben, amelyet püspöktársaink a Numidiát vezető kollégáinkhoz intéztek. Mindkettő másolatát mellékeltem. Természetesen azt is hozzátesszük és hozzáfűzzük, kedves testvérem, közös egyetértés és elhatározás alapján, hogy ha valakit presbiterré vagy diakónussá szenteltek az egyetemes egyházban, de utána hűtlenül az egyház ellen támadt, vagy az eretnekeknél lépett előre valamilyen rangra Krisztus ellen, az ottani álpüspökök és antikrisztusok istentelen beiktatási szertartása által, s az egy isteni oltár ellenében odakint hamis áldozatot akart bemutatni szóval az ilyenek úgy nyerhetnek felvételt, mikor megtérnek, hogy csak egyszerű laikusokként csatlakoznak. Elégedjenek meg azzal, hogy részesülhetnek a békében, noha korábban a béke ellenségei voltak; hozzánk megtérve nem tarthatják beiktatásuknak és tisztségüknek ugyanazokat a fegymeg vereit, melyekkel korábban ellenünk harcoltak. Ugyanis a főpapoknak és szolgálóknak, akik az oltárnál és a szentségeknél teljesítenek szolgálatot, feddhetetlennek és tisztának kell lenniük, ahogy az Úristen mondta a Leviták könyvében: Olyan ember, akiben bűn és szenny van, ne menjen oda ajándékot bemutatni az Úrnak (Lev 21,17). A Kivonulás könyvében is ugyanezt parancsolja: A papok is, akik az Úristen elé járulnak, szenteljék meg magukat, nehogy elhagyja őket az Úr (Kiv 19,22). Másutt: Akik pedig az Isten oltárához járulnak szolgálattételre, ne vigyenek oda bűnt magukban, hogy meg ne haljanak (Kiv 28,43). És mi lehet annál nagyobb bűn, annál ocsmányabb szenny, mint Krisztus ellen lázadni, szétszakítani az egyházat, amelyet a saját vérével hozott létre és alapított; mint az evangéliumi békéről és szeretetről elfeledkezve Isten egységes lelkületű, egyetértő népe ellen törni ellenséges, viszálykodó őrjöngéssel? Ha ők maguk később vissza is térnek az egyházba, nem hívhatják át, nem hozhatják magukkal azokat, akiket félrevezettek, és mikor odakint elérte őket a halál, az egyház közösségén és békéjén kívül rekedve hunytak el. Lelküket az ítélet napján majd azok kezéből kérik számon, akik pusztulásuk szerzői és vezetői voltak. Igy éppen elég az ilyen megtérőknek csupán a bũnbocsánatot megadni, nemhogy a hit otthonában a hitetlenséget előmozdítani. Mert hát mit őriznénk meg a jók, az ártatlanok, az egyháztól el nem fordulók számára, ha azokat részesítjük tiszteletben, akik elhagytak minket és az egyház ellen támadtak? Ezeket, kedves testvérem, részben a kölcsönös tisztelet, részben az egyszerű szeretet miatt hoztuk tudomásodra, mivel hisszük, hogy vallásos hited igazsága által tetszésedre fog szolgálni, ami Istennek tetsző és igaz is. Egyébként tudjuk, hogy bizonyos emberek nem akarnak letenni arról, amit egyszer a magukévá tettek, s nem változtatnak egykönnyen a meggyőződésükön, hanem – megőrizvén a kollégák közötti béke és egyetértés kötelékét – megtartják azt a sajátjuknak, amit eddig elsajátítottak. Ezért senkivel szemben nem alkalmazunk erőt, nem szabunk törvényt; hiszen minden elöljárónak szabad döntési joga van a saját egyházközségének irányításában, és majd az Úrnak fog számot adni tevékenységéről. Minden jót kívánunk neked, kedves testvérem.